Kisgyerekként úgy gondoltam, hogy minden család tökéletes. A gyerekek boldogok, a szülők még inkább, minden este leülnek és mosolyogva mesélnek, hogy mi történt velük aznap, de ami a legfontosabb: nincs vita. Mai szemmel már látom, hogy az évek során mekkora hazugságban éltem. Természetemből kifolyólag elég naiv egy ember vagyok, hiszek az emberi jóságban. Ám az ami körülöttem történik nap mint nap felébresztett a rózsaszínes álomból. Nos, magát a történetet nem szeretném leírni, mivel megígértem, hogy nem árulom el senkinek, DE a véleményem nem fogom véka alá rejteni. Szerintem nagyon sokan (bár egyre kevesebben a mai világban) azt teszik, amit én szoktam. Ha valakivel összetűzésbe kerülök, valakinek gondja van velem vagy ha csak rajtam tölti ki a haragját, mindig meg van a véleményem az adott helyzetről, de ezeket inkább visszafojtottam, mivel – akár mennyire is utáltam az illetőt -nem akartam neki lelki sérülést/lelki fájdalmat okozni. Szépen lenyeltem. Persze vannak azok a helyzetek, amikor megkívánja a béka nyelést, de mi a helyzet akkor ha az ember már amióta az eszét tudja ezt csinálja? Itt érkeztünk el ahhoz az emberhez, akinek ígéretet tettem a sztorival kapcsolatban. A minap ő is egy ilyen vita helyzetbe került, ami nem volt jogos. Egy szót se szólt csak végig hallgatta a rá irányuló szidalmakat.( ez csak a lényege a történetnek még valaki belekötne) Visszafojtotta, ahelyett, hogy kiállt volna saját magáért, azért, hogy ne okozzon fájdalmat. Mindig is ezt csinálta. Tudom magamról, hogy ugyan ezt csinálom, ám egy ideje neki kiadom a felgyülemlett gombócokat, de ő ezt nem viszonozza. Teljesen magába fordult, mert szerinte gyengeség, ha elmondja a problémáit. Véleményem szerint mindegy mekkora, hány éves, milyen nemű, honnan származik az ember, egy vita mindenkit megvisel, főleg ha olyan szavakat használnak ellene, amik mély nyomot hagynak benne. Ezeknek a vitáknak a következménye az, hogy az ember elzárkózik mindenki elől, azért, hogy ne kerüljön még egy konfliktus helyzetbe és ne bántson meg másokat. Vagyis ezt hiszik. Bár ők se vallják be maguknak, de inkább magukat védik, mert nem akarnak több fájdalmat, hiszen a lelki sérülés- tapasztalatból mondom-sokkalta súlyosabb, mint a fizikai. Ám itt merül fel a kérdés: ér ennyit mások lelki békéje? Ér annyit az egész, hogy közben saját magunkat idióta természetünkből adódóan felemésszük? Ér annyit, hogy míg mások jól érzik magukat attól, hogy mi védjük őket, addig mi elpusztítsuk a saját belsőnket, ezzel minden hidat lerombolva körülöttünk? Mindenki, aki ezt teszi saját magával nézzen magába és tegye fel a kérdést: ér ennyit a folyamatos önpusztítás?
Kommentek